Talán az egyik legnehezebb dolog az életben a megbocsátás.
Nem véletlenül.
Viszont amennyire nehéz, annyira fontos is – elsősorban magunk miatt, nem a másikért.
Nagyon sokan mennek keresztül borzalmas traumákon.
Akár fizikai, akár lelki bántalmazásról van szó, sokáig azt gondoltam, hogy léteznek olyan tettek, amelyeket egyszerűen képtelenség megbocsátani.
És néha még ennél sokkal kevesebbet is nehéz.
Szándékosan nem hozok konkrét példákat, mert mindenkinek máshol vannak a határai, más az ingerküszöbe – ezért nehéz általánosítani.
Mégis, egy témán keresztül tudom legjobban megmutatni, mire gondolok.
HŰTLENSÉG – EGY TIPIKUS, MÉLYEN FÁJÓ HELYZET
A hűtlenség az egyik legmegosztóbb és legfájdalmasabb téma.
Erre rengetegféleképpen reagálunk.
Képzelj el egy helyzetet:
hazaérsz hamarabb, váratlanul,
és otthon találod a párodat valakivel,
félreérthetetlen helyzetben.
Van, aki összeomlik, magában keresi a hibát.
Más üvölt, nekiugrik a másiknak, kidobja a lakásból – és az életéből.
Ahány ember, annyi reakció.
Erről a témáról külön podcastet szeretnék majd készíteni,
mert önmagában is hatalmas téma.
Most csak azt szeretném megmutatni,
hogy ugyanarra a helyzetre mennyire különböző reakciók születnek –
és hogy a végkimenetel is nagyon eltérő lehet.
Ha adunk lehetőséget arra, hogy higgadtabban, tiszta fejjel beszéljünk a történtekről,
hogy megértsük, hogyan és miért történt,
akkor előfordulhat, hogy a megértésen keresztül
fel lehet oldani a konfliktust úgy,
hogy ne maradjon mindenkiben tüske.
Sokszor ez egyedül nagyon nehéz.
Ilyenkor segíthet egy külső, érzelmileg nem bevonódott, pártatlan szakember,
akinek az a célja, hogy:
- segítse megérteni a felek álláspontját,
- felderítse, mi vezetett a hűtlenséghez,
- és összerakja, miért ennyire fájdalmas ez a trauma.
Ha az összefüggéseket kibogozzuk és megértjük,
sokkal könnyebb együtt továbbmenni.
Ugyanez igaz hazugságra, őszintétlenségre,
és még sok más helyzetre is.
ÉRZELMI HULLÁMVASÚTON – AMÍG BENNE VAGYUNK, NEM LÁTUNK TISZTÁN
Az első nagy nehézség ott kezdődik,
hogy felülünk az érzelmi hullámvasútra,
és ott is ragadunk.
Amíg teljesen benne vagyunk a dühben, csalódottságban, fájdalomban,
nagyon nehéz más szemszögből ránézni a történtekre.
Pedig ha egy idő után
kicsit eltávolodnánk az érzésektől,
és higgadtabban átgondolnánk a helyzetet,
már közelebb kerülnénk a megbocsátás lehetőségéhez.
Gyakran mondjuk:
„képtelenség megbocsátani”.
Ez valójában azt jelenti:
elképzelésünk sincs arról, hogyan lehetne.
Nem azt, hogy lehetetlen –
hanem azt, hogy most még nem látjuk a módját.
MIT ÉRDEMES TUDNI A MEGBOCSÁTÁSRÓL?
- Az „elkövető” sokszor fel sem fogja, mi zajlik bennünk
Ez különösen igaz a bántalmazó helyzetekre.
Aki bántja a gyengébbet, sokszor csak reagál valamire,
amit régen tanult meg „megoldásként”.
Vannak, akik csak a tettük után „ébrednek fel”,
és őszintén bánják, amit tettek –
de a következő hasonló helyzetnél
ugyanúgy átkapcsol valami,
és ismét bántanak.
Egy bántalmazó mögött nagyon gyakran gyerekkori traumák állnak.
Példa:
ha valaki gyerekként elveszítette a szüleit,
tehetetlenül nézte végig,
hogy elveszik tőle a biztonság,
felnőttként retteghet ettől a veszteségtől.
A párkapcsolatában birtoklóvá, féltékennyé,
adott esetben agresszívvá válhat.
Nem akarja újra elveszíteni azt,
aki fontos neki.
Ettől még nem lesz „született rossz ember”,
csak egy feldolgozatlan veszteség-trauma irányítja a reakcióit.
Egy ponton lehet, hogy ő maga is tudja,
hogy ez nem jó,
de ez az egyetlen „megoldóképlete”,
amit ismer.
Ez nem menti fel,
nem teszi elfogadhatóvá a tetteit.
De ha érteni akarjuk, mi történik,
muszáj a mögöttes okokat is megnézni.
Dr. Máté Gábor egy börtönben forgatott dokumentumfilmben
elítélt bűnözőkkel beszélgetett.
Arra jutott, hogy szinte mindannyiuk gyerekkora súlyosan traumatikus volt,
és ez vezetett az erőszakos tettekhez.
Érdemes megnézni ezt a filmet,
mert alapjaiban változtathatja meg a szemléletünket.
Ez a példa csak azt mutatja:
nincs tisztán „jó” és „rossz ember”.
Emberek vannak,
akik a traumáik miatt sérültek,
és sokszor rossz következtetéseket vontak le.
A megoldóképletük
valaha talán segített túlélni,
de ma már nem működőképes.
- Sokszor az elkövetőnek teljesen mindegy, megbocsátunk-e
Egyszerűen nem tud róla,
hogy megbántott minket,
vagy már régen túllépett az egészen.
- Az érzések bennünk vannak – és velünk maradnak
Ha valaki megbánt, majd továbbáll,
ő lapozott.
Mi pedig ott maradunk
a könnyeinkkel, a dühünkkel, a sértettséggel.
Még egy kölcsönös konfliktusnál is gyakori,
hogy a másik vagy nem érdekelt abban,
mennyire fáj nekünk,
vagy kifejezetten „jólesik” neki,
ha tudja, hogy szenvedünk.
A lényeg:
mi maradunk egyedül az érzéseinkkel.
Ez a harag, fájdalom, neheztelés
a mi terhünk.
- A hosszan cipelt harag önbüntetéssé válhat
Az érzés nemcsak a kedvünket rontja el.
Ha egy sérelem miatti haragot, dühöt, fájdalmat évekig hurcolunk,
a testünk is elkezd jelezni.
Betegség, kimerültség, testi tünetek formájában jelenhet meg az,
hogy a szervezetünk már nem akarja tovább cipelni ezt a terhet.
Ilyenkor a történet, amihez ragaszkodunk,
önbüntetéssé válik.
Nem lépünk tovább,
mert igazságot akarunk.
Ez érthető,
de minél több idő telik el,
annál kisebb az esély,
hogy megkapjuk azt az igazságérzetet,
amire vágyunk –
már csak azért is,
mert a résztvevők máshogy emlékeznek,
vagy már nem is emlékeznek a részletekre.
- A bocsánatkérés önmagában nem megoldás
Gyakran várjuk,
hogy a másik kérjen bocsánatot.
A gyereknevelésből is ismerős jelenet:
„Menj oda és kérj bocsánatot!”
A gyerek kelletlenül odamegy,
kimondja, hogy „bocs”,
és kész.
A felnőttek bocsánatkérése
sokszor pontosan ilyen –
csak jobb színészi játékkal.
Ha a bocsánatkérő nem érti meg,
mit tett,
és miért fájt nekünk,
akkor ez csak egy szó marad.
Fontos megkülönböztetés:
- Amit az elkövető tesz, az róla szól.
- Ahogyan mi reagálunk rá, az rólunk.
- Amikor valami nagyon betalál – az rólunk is szól (de nem áldozathibáztatás!)
Ha egy helyzetben nagyon megbántódunk,
összeomlunk,
vagy szélsőségesen reagálunk,
az nem azt jelenti, hogy mi vagyunk a hibásak.
Azt jelenti,
hogy érintett egy régi seb.
Gyerekként történtek velünk dolgok,
amiket nem tudtunk feldolgozni.
Ezek az élmények „elcsomagolva” maradtak bennünk.
Amikor valaki a jelenben
pont rátenyerel ezekre a pontokra,
a régi érzelmek újra feljönnek.
És gyakran ugyanazokban a helyzetekben találjuk magunkat újra és újra:
nem tisztelő főnökök,
nem komolyan vevő partnerek,
ugyanazok a dinamikák –
csak más szereplőkkel.
Ezek mind a tudattalan programok működései.
A jó hír: van megoldás.
MEGÉLNI, MEGÉRTENI, ELENGEDNI
Amikor sérelem ér minket,
az első lépés:
megengedni magunknak az érzést.
Sokáig én is azt csináltam,
hogy elfojtottam a negatív érzéseket.
A „gondolkodj pozitívan” üzenete
összekapcsolódott bennem azzal,
hogy nem szabad haragudni, dühösnek lenni, mást hibáztatni.
Ha belül forrongtam,
azért volt bűntudatom.
Ha gondolatban „mindet elintéztem” valakivel,
akkor meg attól féltem,
hogy ezt a karma majd rajtam veri le.
Tele voltam ellentmondással.
És egyre rosszabbul lettem.
Aztán volt egy szituáció, amitől teljesen kiborultam.
Munka közben is fojtogatott a sírás,
tele voltam feszültséggel.
Amikor hazaértem,
egyszerűen áttört a gát:
sírtam, ameddig bírtam.
És egyszer csak azt vettem észre,
hogy megnyugszom.
Elfogytak a könnyeim.
Mert végre megengedtem magamnak,
hogy megéljem, amit érzek:
a bánatot, sértettséget, kiszolgáltatottságot.
Ezután jött a következő lépés:
ránézni, mi váltotta ki ezt ennyire.
Leírtam az érzéseimet,
és elkezdtem analóg helyzeteket keresni a múltamból.
Kirajzolódott egy minta.
Rájöttem, hogy egy gyerekkori szituációt
félreértelmeztem,
és azóta is az alapján működtem.
Minden akkori érzés újra átmosott.
Amikor megértettem,
mi történt velem gyerekként,
és miért vontam le azt a következtetést, amit,
egyszerűen el tudtam engedni a sérelmet.
Nem volt nagy „megbocsátási ceremónia”.
Csak megértés –
és hihetetlen megkönnyebbülés.
A lényeg: a megnyugvás.
A MEGBOCSÁTÁS NEM FELMENTÉS
Végül a legfontosabb:
A megbocsátás nem azt jelenti, hogy felmentjük a másikat,
vagy jóváhagyjuk, amit tett.
Sokáig azt hittem,
hogy ha megbocsátok,
akkor ezzel felhatalmazom a másikat,
hogy legközelebb is bármit megtegyen velem.
És az volt a tapasztalatom is,
hogy ha megbocsátottam,
újra remélve, hogy „mostantól minden más lesz”,
utána megint kaptam egy pofont –
néha szó szerint, néha átvitt értelemben.
Rájöttem,
hogy önvédelemből hurcolom a haragot.
Ez tartotta távol tőlem azt az embert.
Az elején ez segített túlélni.
Egy ponton viszont többet ártott, mint használt.
Sokat dolgoztam ezen,
és ma már megértettem a tettei mögötti hátteret.
El tudtam engedni a haragomat.
De ettől még
nem állok sorban a következő bántásért.
Volt egy pont,
ahol azt mondtam: elég.
Megszakítottam minden kapcsolatot az illetővel.
És néha ez az, amit meg kell tennünk saját magunkért.
Ugyanakkor a kapcsolat megszakítása önmagában nem megoldás,
ha közben nem nézünk rá arra,
hogy mi miért adtunk erre felületet,
mi a mi tanulási folyamatunk.
Addig ugyanis nagy eséllyel
egy másik ember által
újra át fogjuk élni ugyanazt a mintát.
És egy ponton azon kapjuk magunkat,
hogy már mindenkit kizártunk az életünkből –
„mindenki hülye, csak én vagyok normális”.
A megbocsátás számomra nem az elfelejtés,
nem a felmentés,
hanem az, hogy visszaveszem magamhoz a lelkemet, és az irányítást.
Nem miattuk.
Magam miatt.